Eredetileg egy jó öreg Pontiac Firebird-öt akartam. Tudjátok, K.I.T.T.-félét, Májkül fekete autóját, ami IQ-ban veri Hasselhof mellett az intelligens mosóporokat is. Nem az lett belőle, de egy cseppet sem bánom.
Előzmény
Texas-ba érkezve az első dolog, amire rájön az ember: kell egy autó. Kötelező. Anélkül nincs élet. Itt mindenkinek van autója attól a pillanattól kezdve, hogy betölti a jogosítványhoz szükséges alsó korhatárt (asszem 15 év). Átlagosan családonként legalább 2 autó van: egy a férfinek, egy a nőnek. De csak addig, amíg a gyerek be nem tölti a 15-öt, mert onnantól kezdve 3.
Ennek két oka van:
- A városi tömegközlekedés meg sem közelíti az európai színvonalat. Nincs villamos, nincs metró, nincs troli. Busz az van, de gyenge a lefedettsége. Itt valahogy úgy alakult ki a társadalom és az élet, hogy "nem is kell tömegközlekedés, mert mindenkinek van autója". Vagy fordítva?
- Óriásiak a távolságok. Houston népességi mérete kb megegyezik Budapestével, de földrajzi mérete kb 3-4x akkora. Ahhoz, hogy átvezessél a város egyik feléből a másikba (mintha pl Újpestről át kéne menned Budaörsre), körülbelül 60-70 km-t kell megtenned. Ezt természetesen nem kis belvárosi utcákon át teszed, hanem városi autópályákon. Igen, itt a városon belül is autópályákon közlekedsz, a főutak és körutak helyett ezek vannak. Másképp lehetetlen lenne értelmes időn belül közlekedni bárhova is.
Ha te szülő lennél, és a 16-18 éves gyereked kiborul, hogy nem tud menni sehova nélküled, és tényleg mindenhova fuvaroznod kell, te is megvennéd neki a kocsit (természetesen a tinik nagy többsége tradícionálisan egy öreg, lehasznált kocsit kap).
Szóval eldőlt, kell nekünk egy autó, méghozzá minél hamarabb. A munkahely az első hónapra fizetett bérelt kocsit, tehát ennyi időnk van, mert utána munkába se nagyon tudnék járni.
Használt kocsit akartam mindenképp. Az új élet és a költözés sok kiadással járt, és még ha ennek egy jó részét a cég is fizette, akkor sem engedhettünk meg magunknak egy új autót. (Hitelt pedig elvből nem veszek fel, akkor már inkább vezetek egy öreg tragacsot.) Emiatt a felső határt nagyjából egy havi fizetésem árában húztam meg: ennyiből ki kell jönnie az első autónknak.
Be vannak lőve tehát a határok: 1 hónapon belül kell autó kb. 1 havi fizetés árából.
Uzsgyi! Jöhet a piackutatás. Mit vehet itt az ember egy havi fizetéséből? Elsőre meglepő volt, mennyire széles a skála, de második ránézésre érthető volt: óriási itt az autópiac. Amerika még mindig a világ legnagyobb piaca az autóiparnak. Hogy is lehetne másképp egy olyan világban, ahol mindenkinek muszáj vezetnie és autótulajdonosnak lennie?
Második nézésre már nem volt ennyire jó a piac: a legtöbb használt autót elviszik innen. Houston-ban a gyárból kiguruló új autóknak van a legnagyobb kereslete, a használt kocsik nem annyira mennek.
Szóval hosszas internetes piackutatás során megállapítottam, hogy azért gyakorlatilag egy csomó lehetőség van - csak kevés tetszik belőle. Az autók 90%-a automata váltós, ami elsőre nem jött be. (1 hónap automata bérelt kocsi vezetése után ezt utólag visszavonom. Baromi kényelmes.)
Na szóval nem húzom tovább a sztorit, Thyával átnéztük ezer olyan kocsi adatlapját interneten, amik megfeleltek a pénztárcánknak, aztán elmentünk 1-2 használt-autó kereskedésbe, hogy élőben hozzáértést színlelve megrúgdossuk a kerekeket, és elvigyünk pár autót próbavezetésre.
Eredmény
Egy olyan kocsit vettünk, amilyet eredetileg egyáltalán nem akartunk. Több okból sem. Egyrészt
- nem túl praktikus (hátsó ülés csak mutatónak van, max Thya vagy 14 éven aluliak férnek be, de egy férfiember már nem)
- nem gazdaságos (12 liter alatt sosem fog enni)
- ráadásul véletlenül sem ezt a típust akartam venni, mert egy szintén Amerikába kivándorolt barátom ugyanezt vette újabb évjáratban, és még a végén rámfogják, hogy másolni akarom :P
Ennek ellenére mégis csak megvettük azt a Musztángot.
Mégis miért? Nem tudom megmagyarázni. Szerelem volt első látásra. Bár közel sem új (ha gyerek lenne, már általános alsóba, de majdnem felsőbe járna), kevés km van benne, és még mindig izmos, jó formában van. Amikor először beültünk az első ülésbe, nem akartunk kiszállni, pedig a motort még el sem indítottuk. Hatalmas, rendkívül kényelmes, mintha egy fotelben feküdnél (legalábbis az első üléseken, mert azokon van a hangsúly, a hátsó ülések ugye csak dísznek vannak). Aztán elfordult a slusszkulcs is, és elkezdett duruzsolni a közel 4 literes V6. A próbavezetés után már tudtam: ez menthetetlenül eldőlt, nekünk ez a modell kell.
Ugyan az elsőt elvitték az orrunk előtt (amíg napokig hezitáltam rajta), egy héttel később a másodiknál már azonnal a próbavezetés után az asztalra csaptam, hogy ezt mi bizony elvisszük.
Ő lenne az
Ahogy a Mustang-okhoz illik: morci orr
Embléma az oldalon (körülötte művészi háttér)
Premium Coupe, nem túl család-barát autó
Manuális váltóval
Szárnyak a popóra
Az anyósülésen is kényelmes, sőt mondhatni élvezhető :)
De a motorháztető is elég nagy ahhoz, hogy elfeküdjön rajta az ember...
Ezek után elhiszitek, hogy itteni mércével ez csak egy "öreg tragacs"? Például hogy reagáltak a munkatársak, mikor megtudták, mit vettem?
- Eric (luxusterepjárója van) - Első kocsinak elmegy, de jobb ha tudod, hogy 10ezer dollár alatt nem autó az autó.
- Jon (új családi kocsija van) - Nem fiatal, de a feeling azért meglesz.
- Jiali (városi terepjárója van) - Nem mondod! *röhög*
- Kenny (új audija van) - Végülis elég közel laksz...
- Tedi (szakadt Hondája van) - B@zmeg, egy izomautót, munkába járásra?
Erre nem tudok mit mondani, csak vállat rántok, és egyetlen válaszomat mosolyogva megtartom magamnak:
"But I'm riding a Mustang."
